Alexander

„Vivienne” – kaptam fel nevem említésére fejemet. A név, amit most is ugyan azon a rekedtes hangszínen suttogott nekem, mikor arcunkat már nem sok választotta el egymástól, emlékeztetett a nyárbúcsúztató partyra, aminek legszebb perceit egymás karjaiban, a puha homokfövenyben feküdve töltöttünk el. Most is élénken élt emlékezetemben annak az estének a képe: ahogy egymásba botlunk a tábortűz mellett, ahogy hevesen csókolóztunk, miközben ruháink a tenger sűrű fátylaiba vesztek, ahogy összefont ujjainkat a homokba fúrtuk, és a másik minden egyes érintésére élvezettel megtelt sikolyok szakadtak fel belőlünk, vagy, ahogy esküdtünk, hogy azon az éjjel csak egymáséi leszünk. Milyen átlátszó is volt, istenem! Ő nem is volt magánál, én pedig, mint első felajánlkozó delikvenst használtam ki lehetőségeinket. Miért tettem? Miért nem mással elegyedtem hosszú csókcsatába a parton? Pontosan azért, amiért most is itt voltam vele. Mert nem volt igazán olyan személy, akinek vonzott volna a társasága az évnyitón, de még olyan sem, akivel szívesebben elegyedtem volna beszélgetésbe, vagy… már nem is tudtam, mit csináltunk éppen. 

Nem olyan volt, mint a parton, ez a társalgás most sokkal visszafogottabb volt, és nem csak a mohóság hajtott minket, hogy feléljük a másik testének vonzó adottságait. Már megismertük egymás testét, ha csak egy rövid időre is, de felfedezhettük, és érezhettük mit nyújthat nekünk az a másik személy, akinek hosszú ideig a szemébe bámultunk akkor és most. A drog még rátett egy lapáttal és érzékeimet lenyugtatva terelte el figyelmemet arról, hogy valójában egy igencsak kívánatos férfi állt előttem, akivel más esetben szívesen flörtöltem volna. Így azonban csak tompán hagyta elmém, hogy emlékezzek az együtt töltött órára, és felidézzem minden egyes pillanatát, anélkül, hogy újra megremegnék teste alatt, jólesően rázna ki a hideg ajkának forró érintésétől, vagy feszülne ívbe hátam, mikor vadul túr bele kócos-barna tincseimbe. Így bedrogozva minden annyira egyszerűnek tűnt, mintha én csak kívülálló lettem volna, és nem éltem volna át én magam azokat az élményeket, hanem testem volt, aki képviselt engem. Bármennyire is idétlenül hangzik, megmagyarázhatatlan volt az-az üresség érzet, ami átjárt, miközben gondolkoztam. Mintha csak lelkem kiszállt volna a testemből és átült volna egy sziklaszirtre, és onnan figyelte volna az eseményeket. A testem pedig csak olybá volt jelen, mint egy használó, aki kibérelte, majd miután az megsínylette a történteket, visszaadta volna helyemet a nagy űrben. 

Azt hiszem szemeim pontosan ezt árulták el abban a percben, és az emlékekben szerzett érzések elvesztésének félelmétől csillogtak. Mintha csak villámszerűen blokkolva lettek volna az átélt érzelmeim. A legrosszabb, pedig még is csak a tehetetlenség volt, ami most is átjárt, mint egy állandó mellékhatásaként az anyagnak, amit elszívtam és így a fejembe szállt. 

A helyzetet tetézték a srác elejtett mondatai, amik egyre bizonytalanabbá tettek. Nem tudtam, hogy ki ő, de láthatólag ő már is többet tudott rólam, mint fordítva. Ez pedig nagyon is zavart. 

- Barátnőd van? – vontam fel szemöldökömet, de ebben a kérdésben már ott volt érdektelenségem, ami a valódi jellememhez tartozott. Kérdésem egyértelműen a ruhám kinézetének kritikájára válaszolt. Mi más miatt zavarhatta volna a test vonalát pontosan követő ruha? Talán még annak felmerülhetett volna a lehetősége, hogy nem tudja türtőztetni magát a látvány miatt. Ebben a percben, mikor én nem tudtam ennyire mélyen érzelmeimbe látni, feltételeztem a külvilágról is, hogy ők is emóciójuk hiányában vannak. Kérdésem rövid volt és lényegre törő, de a válasz nem hatott volna meg, már csak önmagamból fakadóan sem. Soha nem hatott meg a tény, ha valakinek kötődése volt egy másik nőneműhöz rajtam kívül. Nem volt mire féltékenynek lennem, a másik nő aggodalma meg aztán főleg nem érdekelt. 

- Miért lenne jobb? És mi az, hogy visszamegyek? Miért nem akarsz velem lenni? A parton jó voltam, ott nem zavartattad magad, amíg szexeltünk… Eddig egyetlen kérdésemre sem adtál választ. Kikerülted őket, és úgy fordítottad át az összes témát, hogy te tökéletesen tájékozódni tudj, én pedig még mindig sötétben tapogatózok! – hangomat egyre hangosabbra vettem, és jól kivehető volt szavaimból mennyire fel vagyok háborodva. Amúgy is kiszámíthatatlan voltam, lehet, hogy ezért volt akkora bajom az egyedülléttel, és azzal, hogy talán Alex is itt hagy. Máskor talán nem is érdekelt volna, hiszen szívesen játszottam a független, egyedülálló nőt. De ez a máskor nem most volt. 

A sírás, ami fojtogatta a torkomat, rám tört. Szerencsére amilyen hirtelen jött a rossz érzés, úgy is tűnt el. Alex védelmet nyújtó karjai pedig csak még jobban rásegítettek a biztonságérzetemre. Akkor nem izgultam, hogy egyedül maradok egy olyan helyzetben, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Amíg ott volt, olyan természetesnek hatott, hogy óvott. Aztán még is az jutott eszembe, hogy most mennyire szánalmas lehetek. Pár percig hiába tudtam elhomályosítani a tényt, hogy sírtam egy férfi előtt, újra és újra meg kellett küzdenem büszkeségemmel. Nem szabadott volna, hogy ennyire elgyengüljek és elsírjam magam. Mikor azonban könnyektől eláztatott arcomat végigcsókolta, jobban meglepődtem, mint hogy azzal foglalkozzak éppen előtte sírok. Megérezve ajkait enyémen mozdulatlanná dermedtem, majd mégis elgyengülve viszonoztam puha érintéseit számon. Ha akartam volna sem tudtam volna rossz emlékként a fejembe vésni őt, hiszen bárhogy néztük, kellemes volt az-az este a parton. 

Kicsúsztam a tanári asztal legszélére, hogy közelebb legyek hozzá. Csók közben egyre inkább úgy éreztem, hogy a hasogató fejfájásom kezdett elmúlni, és a tehetetlenség érzése, ami eddig bennem lakott, most egyszer, s mindenkorra kiköltözött. Az én kezemből nem csúszhatott ki az irányítás, így most hogy kezdtem visszatérni Én, össze kellett szednem magamat, és nem figyelmen kívül hagyni mondatát: „Azért azt nem szeretném, hogy rossz emlékként raktározz el”. 

Eltoltam magamtól, és élénken csillogó szemeimet próbáltam megerőltetni, hogy elmúljon belőlük a gyerekes rajongás és a vágy hatalma. 

- Ha megmondtad ki vagy, felőlem elmehetsz… főleg, ha ennyire nyomasztja a társaságom kifinomult személyedet – sütöttem le szemeimet, mert a szavak, amik gúnytól csengtek, nem voltak összeegyeztethetőek a tekintetemben csillogó kérleléssel, és kiszolgáltatottsággal. – De azért szerintem azt megérdemlem, hogy tudjam kivel feküdtem le a parton… Ha csak nem valami őrült, félbolond vagy valamelyik börtönből, aki a kivégzése előtt még szórakozni akart egyet, akkor nincs félni valód – mondtam szarkazmussal hangomban, és löktem rajta egyet, hogy ne simuljon hozzám. A közelsége is csak összezavart, és mást hozott ki belőlem, mint ahogy eredetileg reagálni akartam. Követtem mozdulatait, de persze akkorát nem löktem rajta, hogy elvágódjon a földön, csak még is legyen köztünk távolság. És ne csak térben...

Vivienne.

Alex-szel nagyon sok rossz dolog történt a múltban. De talán ilyen még nem volt. Illetve ezt nem teljesen állítaná be rossz élménynek. Azonban lehet ennek nagyon rossz vége. És ha jobban belegondol, hogy csak egy ilyen baki miatt veszítheti el munkakészségét. Ezt semmiképp nem akarta, hogy bekövetkezzen. Valamit tennie kell az ellen, hogy ez ne történjen meg. Hogy ne jöjjön rá senki. Azonban azt nem tudta, hogy melyik lenne a legjobb választás nem beszélni senkinek vagy a lány lelkére kötni, hogy ne beszéljen. Ahogy észrevette, nem tudja a hölgyemény, hogy ő lesz a testnevelés tanárja. Mondjuk, honnan tudná? Nem valószínű, hogy szex közben erről mesélt neki. Te jó ég!

Megmosta a saját arcát is a kagylóban, majd megtörölte elgyötört arcizmait egy puha törölközővel. Felnézett a tükörbe és zavarodottságot látott szemeiben, ezt is érezte. ~ Alex gondolkodj! ~ utasította magát miközben beletűrt hajába.

Annyira nem tudta mi lenne a helyes. Úgy érezte, hogy megint 12 éves és döntenie kell a „csapata” mellett vagy a rendes élet mellett. Akkor is sokat vacillált, de megtalálta a helyes utat – igaz csak 3 évvel később. Most nem akarta eddig húzni az ügyet, de ahogy a dolgok álltak ez nem volt valószínű, hogy sikerülhet. A lánnyal kell kezdenie valamit először. Ez a legfontosabb aztán, ha beszélt vele, akkor majd kitalálja a többit.

Kissé azért ellenszenvezett vele a drog miatt. Nem szándékozott visszatérni abba az életformába. Neki tökéletesen elég volt az a 3-4 év. Egyáltalán el se tudta viselni egy drogos társaságát. Igaz, azonban, hogy a csaj nem tűnik „használónak”, de az ilyeneket nem mindig lehet rögtön észrevenni. Még ő neki sem mindig tűnik fel időben, pedig ő azért eléggé benne volt a dolgokban. Nem tudta mit tegyen.

~ Nyugi, Alex, csak azt, amit elterveztél. ~ Nyugtatta magát. Felszedte a borogatásokat és visszatért a lányhoz.

Amikor belépett még először nem tűnt fel neki a helyzet csak akkor mikor már odalépett a lányhoz a meghökkenése után. Mégsem törődött a könyekkel, csak sima mellékhatásnak hitte őkt, miközben letörölgette azokat az arcáról. Azonban szavai megdöbbentették, mégsem mutatta. Egy kis hang azt sugallta, hogy kezd magához térni. De egyelőre Alex csöndben maradt, míg meg nem kérdezte, hogy egyáltalán használ-e a vizes „rongy”. Halk mormogása Alex tekintetét a szájára vonzotta, mire újabb emlékkép villant fel szemei előtt.

- Vivivenne – szólt rekedten, ahogy kezei közé vette arcát.

Felnézve szemeibe szívébe hatolt a kék íriszek fájdalma. Megint idejében vette észre mégis mit csinál, így gyorsan kivágta magát egy kéréssel. Azonban mégsem tűnt olyan okosnak ez a mondat, mert felkeltette a lány érdeklődését. Hirtelen pánikba esett, nem tudta mi lenne a legjobb válasz. Most pedig nem engedhette el a füle mellett a szavakat.

- Vivienne, nézd – kezdett bele kelletlenül – jobb, ha ezen nem töröd a fejed. Ne törődj azzal, hogy ki vagyok. Azt kell tudnod, hogy nem az, akivel társalognod kéne… Vagy legalábbis nem egy sötét teremben egy… - mély sóhajt vett, miközben végig vezette tekintetét alakján – ilyen feszes ruhában.

Szemeit újra a lány tekintetébe fúrta. Miért érezte ezt? Miért nem zavarta, hogy a lány drogos?

Kérdésére felvonta szemöldökét, majd felnevetett, szívből. Legszívesebben megpuszilgatta volna ezt a lányt, aki olyan törékenynek és aranyosnak tűnt.

- Dehogy szégyellek. Azonban – elhalkult a végére, majd inkább azt javasolta, hogy elmegy.

Jobb lett volna ebbe az egészbe jobban nem belegondolni. Vivienne valahogy máshogy gondolta a dolgokat. Kissé megfeszült Viv „fogságában”. Nem akarta kioktatni, hogy talán azért érzi rosszul magát, mert beszedte azt a szart. Aztán úgy döntött mégis megteszi és még hozzá próbált szigorú arcot vágni, aztán még halkabban azt is hozzá tette:

- Másrészt, jobb ha külön leszünk mikor jobban leszel. - ~ Mert akkor megúszom. ~ - És ajánlom, hogy osonj, amikor visszamész a bálba.

Aztán a lányból kirobbant a zokogás és Alex rögtön kellemetlenül érezte magát. Sóhajtott egyet, mert érezte, hogy megtörik. Átölelte őt és hagyta, hogy kisírja magát a karjaiban. Amikor már kissé megnyugodott Alex végig simított a haján, majd ajkai az arcára siklottak és egyenként itatták fel a könnyeket.

- Azért azt nem szeretném, hogy rossz emlékként raktározz el – motyogta, amikor ajkai közel kerültek a lány szájához.

Végül nem bírta tovább és megcsókolta. Pedig tudta ebből még nagy baj lehet. Talán mindkettejük számára.

Alexander

Mennyire jó is lenne, ha mindenható lennék. Ha tudnék mindent, és nem lennének aprócska fekete foltok az életemben, és főleg nem a memóriámban. Mennyivel jobb lenne most magabiztosan rávágni, hogy ki is vonszol maga után, és nem várni a válaszát, ami nem is biztos, hogy a valóságot fogja tükrözni. Hazudhat, mást mondhat, és megtagadhatja tőlem az igazságot, ami nem fog engem mindentudóvá tenni. A francba. Csak most történne minden úgy, ahogy én akarom és tudnám meg, hogy valójában ki ez a pasi, akivel ráadásul még le is feküdtem. Tényleg, a tény, hogy én neki adtam magam még engem tesz kiszolgáltatottabbá, nem hogy az ő valóéletét hozza még közelebb hozzám. Nem jó ez így. Ma ahelyett, hogy bejönnének a kívánságaim, meghiúsulnak és semmivé válnak. Most komolyan türelmesen ki kell várnom, amíg Alex válaszol nekem? Mikor lesz az? Lehet, hogy nem is ebben az életben.

Még így kábultan sem kerülte el figyelmemet, hogy Alexet mennyire megfogják női bájaimat. De őszintén, csodálkoznom kellene ezen?! Hát persze, hogy nem. És bármennyire is úgymond „felkapott” nőcske vagyok az iskola falai között, még jól esik, ha megnéznek. Ezzel talán azt tudom felmérni, hogy elismerik a munkámat. Mert itt senki nem sejti, hogy mennyi munka van a szépség mögött. Ezt a mondatot pedig akkor sem fogja semelyik hímnemű sem megérteni, ha maga a focicsapat csatára ejti ki a száját. Hiszen ők nem gondolkodnak azon, hogy mi hogy lehetünk ilyenek. Hogy mibe kerül az nekünk: mindennap kifogásolhatatlan külsővel megjelenni és jó benyomást tenni rájuk. Az ilyen apró figyelmességek még is arra ösztökélnek, hogy elmosolyodjak, és legyintsek magamban, annyit mondva, hogy a férfiak csak nincsenek azon a szinten, hogy értsék mit jelent az: szépnek lenni. De legalábbis nem tudják tisztességesen kifejezni. Akár beszólhattam volna azért, hogy ilyen nyíltan méregeti egyes testrészeimet, de valahogy most erre nem voltam képes. Kerestem a bántó szavakat, hogy hozzávágjam a fejéhez, ahogy szoktam néhányaknak, de most ahhoz is gyengének éreztem magam, hogy gondolkozzak. Főleg gonosz és sértő dolgokon. Ezennel pedig szeretnék néhányakat megnyugtatni, hogy nem, nem vagyok a velejemig gonosz, és nem folyik méreg az ereimben, ugyanis megerőltető még a számomra is bunkónak lenni. Ilyenkor az.

A fejem is egyre nehezebb volt, így nem volt mit tennem, megpróbáltam valami támasztékot keresni neki. Jobb helyet azt hiszem keresve se találhattam volna, mint Alex vállát. Puha is volt és tökéletes támasztéknak bizonyult, ugyanis mintha a fejfájásom is enyhülni látszott volna. Lehunytam szemeimet és mély levegőket vettem, hogy ne csak a testem, de az elmém is lenyugodjon ettől a „zuhanórepüléstől”. Mert úgy hívták, nem? A drog által kiváltott hallucináció, a néhány percnyi zavar, amikor az ember lánya az egyik pillanatban még a mennyben jár, és úgy érzi, felhőkön sétál, míg a másikban már a mélybe zuhan, és ott is marad, amíg magához nem tér. Most az utolsó szakaszban voltam, mikor a szervezetem várta a józanodás állapotát, hogy végre túlléphessek a történteken. De hogy melyik állapot meddig tart… el nem tudtam képzelni. Soha nem akartam drogozni. Soha, de soha. Pár percen belül már arra nyitottam fel hirtelen szemeimet, hogy egy puha kéz simít végig arcomon. Nem húzódtam el, nem zavartattam magam, csak éppen meglepett. Aztán a srácon is észrevehető volt, hogy meglepték saját tettei. Visszariadt, és máris komolyabb hangnemre váltott velem szemben, ami nem volt éppen kedves, sem kérlelő. Képes volt rám mordulni, hogy ne nyavalyogjak. Nem tudod elképzelni kedves gondolataimban matató, hogy mennyire szívesen rúgtam volna bele a bokájába a mellettem haladónak, hogy érezze a törődést, és hogy miért nyavalygok. Na, de majd ha nem lesz ilyen hányingerem egyszer ezt is megvalósítom. Főleg, ha még egyszer megmerészeli ütni ezt a hangot velem szemben. Ha pedig ez még nem lett volna elég, simán elengedte minden szavamat és kérdésemet a füle mellett. Mindjárt felkiáltok. Sikítani fogok, őrjöngeni. Akkor aztán majd mondhatja, hogy ne nyavalyogjak. Éppen készültem kiereszteni valamiféle hangot a torkomon, de rájöttem, hogy mennyire nem tudok parancsolni most még hangszálaimnak se. Kétségbeesetten próbáltam megmakacsolni torkomat. Többször is szólásra nyitva ajkaimat akartam valamit mondani neki, újabb szavakat előhozni magamból. De mire sikeresen meg tudtam szólalni, már becsukódott mögöttünk a kétszárnyú bálterem ajtó, és szembenéztünk több foknyi lépcsővel. Hát elhiszem, hogy józanon neki ezek semmik voltak, és rohangálni tudott rajtuk, de nekem most ezek több ezer méter magas hegységeknek tetszettek. Valahogy aztán még is lejutottam rajtuk, és lábon maradtam, nem nyaltam fel a földet, nem törtem ki a bokámat, nem hagytam el a cipőmet. Ez nagyon jó. Nem hagytam el a cipőmet, nem játszottam Hamupipőkét. Ezen hangosan felnevettem.

- Hallod Alex, nem játszottam Hamupipőkét – vihogtam tovább, mint egy éretlen kislány, aki nincs teljesen magánál. Nem mintha magamnál lettem volna, csak ez akkor sem vallott rám. Nem szoktam ennyire gyerekesen viselkedni. De ha egyszer ennyire mókásnak találtam saját gondolataimat. Hát, nem tudtam mást tenni.

- Mi van? – néztem rá hitetlenkedve, mikor teljesen kétségbe esetten kiáltott fel, majd tovább ráncigált. Felfordult a gyomrom. Minden forgott körülöttem, és az a fél pohárpezsgő, amit megittam már nem érezte jól magát a gyomromban. Nem lesz ez így jó. Nem akarok hányni. Pfujj. Rászorítottam kezemet gyomorszámra, majd kicsit felszegtem fejemet. Nem lehet ennyire rosszul egy kis hallucinogén anyagtól. Pont én, hogy ennyire kikészüljek egy szál drogos cigitől. A rohadt életbe, nem leszek már soha jobban? Azt hiszem ebben a pillanatban egy kicsit kiborultam. Én, aki mindig ura voltam a helyzeteimnek, most elveszett és nem tudott gondoskodni magáról, és nem tudta szabályozni a történteket. Ez pedig teljesen kétségbe ejtett, és még meg is siratott.

A srác már kiment, miután a lelkemre kötötte, hogy egy tapodtat sem mozdulok a tanári asztalról. Ekkor azonban valami megtört bennem. Elérzékenyültem, telt szám két sarka lekonyult, és hiába próbáltam visszafogni magam, hatalmas könnycseppek száguldottak le arcomon. A szédülés nem múlt el, de legalább már nem akart visszajönni a pezsgő. Egy gonddal kevesebb. Amíg nem volt itt, nem volt min szégyenkeznem. Hiszen életemben nem sírtam még más emberek előtt. Egy apró könnycsepp sem lehetett az arcomon, mikor nem voltam egyedül. Hiszen mi egy könnycsepp? A gyengeség jele. Újabb kiszolgáltatottság, ami csak reménytelenebbé teszi azt a lehetőséget, hogy tiszteletet parancsoljak a jellememmel. Mert aki megtört, az nem lehet erős. Aki egyszer gyenge volt, azt senki nem fogja erősnek tartani. Halkan szipogtam, és próbáltam hajamat eltűrni arcomból, hogy könnyeim szabadon potyoghassanak ruhámra, ne mossák el sminkemet és ne áztassák el tincseimet sem.

Mikor Alex visszaért, rögtön hozzám sietett, majd valami nedvessel az arcomat kezdte törölgetni.

- Láttad a könnyeimet. Láttad, hogy sírtam… - szipogtam halkan, és egy pillanatig leállítottam kezeit. – Nem akartam, hogy azt hidd, gyenge vagyok. De már mindegy. Szánalmas, amit műveltem. És te ennek mindnek tanúja voltál – elengedtem kezét, majd a távolba révedtem, valahova a sötétségbe.

- Jó érzés. Kellemes – motyogtam halkan, most egészen más hangszínen, mint általában szoktam. Ez most nem a magabiztos Vivienne volt. Utoljára akkor borultam így ki, mikor Maddox eltűnt a vörössel. Jesszusom, csak erre ne kelljen most gondolnom. Csak erre ne, mert biztos, hogy kiborulok. Habár ennél jobban? Olyan mindegy már.

- Rendben – bólintottam egy aprót, mikor azt mondta, hogy észrevennének, ezért üljünk csak tovább a sötétben. De hát, miért is baj ez. Ezt nem tudtam visszatartani. Kíváncsi voltam. – Alex, ki vagy te? Hm? Miért kell rejtőzködnünk? És miért félsz, hogy lebukunk? – emeltem rá tekintetemet, és összeráncoltam kérdéseim közben szemöldökeimet. Ki Alex, hogy ennyire nem akar velem mutatkozni? Azt nem mondhatja, hogy szégyell, habár…

- Alex szégyellsz velem lenni? – botránkoztam meg egy pillanatig, majd inkább beszívtam alsó ajkam és lehajtottam fejemet is. Ez hülyeség. Bezzeg ezt most gondolkodás és erőlködés nélkül ki tudtam mondani. Borzalmas, hogy így váltakozik a reakcióm, és a tetteim feletti akaraterőm is.

Ahogy ajánlgatta, hogy elmegy és hoz bármit, ami kell, újra ránéztem és talán túl hirtelen válaszoltam.

- Nem, nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt. Ne hagyj itt jó? Várd meg, amíg végre magam leszek. Mert cefetül érzem magam. Még soha nem voltak ennyire erősek a hangulatváltozásaim, és ez most megijeszt.

Ajkaim újra megremegtek, és ismét sírni kezdtem. De most már nem némán, hiszen feltört belőlem időnként a zokogás. Persze rögtön próbáltam csitítani magam, de nem segített semmi. Csak sírtam. Pedig csak féltem attól, hogy valami változott bennem. 

Vivienne.

Nehéz úgy koncentrálni az illetőre, hogy közben egy igen szűk ruhában sóhajtozik a karjaidban. Főleg, ha ilyen dögös csajról van szó, mint amilyen ez a lány is volt. Persze, nem mintha Alex ilyesmivel foglalkozna, hiszen mégis csak a diákja! Csak semmi elcsábulás. A külsejét és jelenlegi állapotát tekintve Alex szemében ez a lány maga volt az ördög. Ő pedig semmiképp sem engedheti meg magának, hogy elmerüljön az édes kínok között. Nem és nem!

Ennek ellenére szemei akaratlanul is lesiklottak a lány szaporán süllyedő és emelkedő mellkasára. Az a kivágás… Jézus! Jobb lesz, ha inkább elmennek innen, mielőtt még valami történni fog. Mert, hogy a gatyájában történik valami az már biztos.

- Abban biztos vagyok – fűzte a lány kommentárjához a dolgot csak úgy mellékesen.

Aztán feltápászkodott a másikkal a földről és benézett az üveges ajtón az elő csarnokba. Ez nagyon gáz lesz. Sőt, még annál is rosszabb, ha lebuknak. Most már nem csak a lánynak vannak titkai, a francba is! Ha pedig ebben az állapotban kikotyog valamit, akkor a munkájának annyi és nem csak erre a munkára nézve. Ismerte már eléggé az ilyen nagy cégeket és tudta, hogy ha valaki valami hibát követ el ilyenhez hasonlóan, akkor annak örökre elvágták ebben az államban a munka lehetőségét. És ő még csak egy tanár! Ez kész katasztrófa lenne.

Egy pillanatig a lányt nézi, ahogy a vállának dől és érzi, ahogy lassan a mellkasa környékén melegség árad szét. Egy óvatlan pillanat volt ez, amikor végig simította az arcán és észre sem vette, hogy a szája közül kerül a másikéhoz. ~ Mégis mi a fenét csinálsz?! ~ Szólt rá egy hang valahonnan nagyon mélyről. Felriadt – úristen, mégis mit csinálok? – majd majdnem elejtette a lányt. Inkább bevonszolta őt, mielőtt valami ennél is nagyobb butaságot követne el.

- Ne nyavalyogj – morogta neki oda, összepréselt ajkain keresztül.

Igyekezniük kellett, ha nem akartak bajba keveredni. Alex nagyon reménykedett benne, hogy senki nem állatja meg őket. Sietett és csak a célra koncentrált, nem is hallotta meg Vivienne siránkozását. A szíve a torkában dobogott és csak azon járt az esze, hogy a munkájának, az életének vége.

Mégis meg kellett állniuk egy kisebb kellemetlenségért, de meglepődött, hogy a lány ilyen könnyen elintézte az a beképzelt srácot. Pedig elvégre be volt drogozva. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy most már kezd egyre jobban lenni. Talán múlik a hatás. Nem tudta eldönteni, hogy ez most az ő szempontjából jó vagy rossz dolog. Vajon mit fog mondani neki, ha majd józanon is kérdőre vonja? Akkor már nem veheti csak úgy semmibe a mondatokat. Pedig milyen könnyen elvesznének a levegőben ő meg elfelejtené az egészet.

Vajon tényleg képes lenne erre?

Elfordult, amint a lány végzett és ugyan először a lány vécébe akarta vinni, de ott nem lennének biztonságban, így inkább elvezette a lányt a lépcsők felé, majd ott óvatosabban haladva felvezette a lányt. Aztán, amikor a sötét folyosóra értek megállt. A lenti bulinak már csak morajlása hallatszott. A lány felé fordult és még a félhomályban is látta, hogy valami nincs rendben.

- Te jó ég! Öhm… - kezdte kissé pánikba esve, majd gyorsan körül nézett.

Meglátva a legközelebbi ajtót benyitott rajta, így kiderült, hogy az egy üres tanterem, még hozzá nyelvi tanterem volt. Csodás, itt legalább nagyobb volt a hely. Egyenesen bevezette a lányt, óvatosan terelgetve, majd felültette egy asztalra.

- El ne mozdulj innen! – tagolta neki nyomatékosan a szavakat, miközben feltartotta mutató ujjait is. – Egy centit se!

Azzal elfordult gyorsan kiszaladva a teremből és megkereste a legközelebbi vécét. Miközben több vizes papírtörlőt gyártott odabent már a temetésén járt az esze.

- Komolyan! Hogy tehetted ezt? – kérdezte a tükörképét. – Egy drogos csajt megfektetni. Tök részegen! Nem vagy komplett.

Megrázta a fejét, hogy végre magához térjen, mert ha nem tiszta fejjel gondolja végig a dolgokat, akkor csak még nagyobb kalamajkát is csinálhat. Inkább felnyalábolta a vizes papírtörlőket, majd visszasietett a lányhoz. Amikor belépett meglepetten megtorpant. A hold bevilágított a terembe ezzel megadva a különös derengést a helyiségnek. A lenti zene moraja szinte már zümmögésé halkult a háttérben. És Vivienne ott ült a padon abban a csodálatos ruhában, teljesen elkábulva. Alex megrázta a fejét és odalépett hozzá, majd az egyik gyártott vizes cuccost a fejéhez emelte és végig simogatta a lány arcát.

- Ez… ez kellemes? – kérdezte tőle kissé zavarodottan, majd tovább borogatta. – Jobb lesz, ha nem kapcsoljuk fel a villanyt, mert csak észrevennék. Abból pedig semmi jó nem származhat.

Egy pillanatig hallgatott, ahogy követett egy vízcseppet, ami végig gördült a lány arcán. Vett egy mély levegőt, majd a másik szemeibe nézett.

- Ha gondolod hozok egy vödröt is, hogy ha esetleg… Tudod. – Megrázta a fejét. Legszívesebben nevetett volna, ha nem ő van ebben a szánalmas helyzetben. – Vagy esetleg lefekhetsz. Én majd… Én itt leszek és vigyázok rád.

Alexander

Egyre inkább kezdett rossz érzésem lenni, ami rossz kedvvel is párosult. Amúgy is jellemző volt rám a hirtelen hangulatváltozás, amitől gyakorta tört ki az emberek nyaka. De ez most teljesen más volt. Általában csak a nevetés, jókedv és a sírás, nyavalygás között szokott ugrándozni a hangulatom, de most a sírás fojtogatott vagy éppen nevető görcs tört rám. Ez most félelmetes volt, saját magam számára is. Nem hogy a külvilágnak. Ebben a pillanatban is úgy kellett beszívnom alsó ajkam, nehogy hangosan zokogni kezdjek. Szempilláimat összeszorítottam, hogy ne szökhessen ki alóluk egyetlen könnycsepp se. Egészen sikeresnek bizonyult ez a könnyed kis praktika, egészen addig amíg a sírás helyett a nevetés kezdte némán rázni a hátamat. A képek, amik levetültek csukott szemeim előtt egyszerre voltak felemelően gyönyörűek és lesújtóan ijesztőek. Láttam, ahogy ott állok egy tűzkarika közepén, hófehér, földög érő ruhában, és közben szakad az eső. Majd a tűz egyre közeledett felém, a víz pedig örvénnyé változott és egyszer csak magába szippantott. Szédültem. Ha akartam volna sem tudtam volna felnyitni pilláimat. Úgy éreztem, hogy összeragasztották őket. Pedig csak az izmaim ernyedtek el és mondták fel akaratomnak a szolgálatot. A néhány perc egy örökké valóságnak tartott, amíg belül sikítottam és sírtam, rettegtem és féltem, hogy bármelyik pillanatban elérhetem a talajt, bele csapódva pedig meghalok, addig kívül semmi nem látszott rajtam. Ahelyett, hogy megkapaszkodtam volna a mellettem álló karjaiban, testem megmerevedett és nem éreztem a végtagjaimat, mintha nem akarták volna, hogy irányítsam őket. Az eszem kétségbeesett, hiszen annyira jól hozzá volt szokva, hogy minden felett uralma van, hogy mindent irányíthat, mindent úgy tehet, ahogy ő akar, hogy a hirtelen jött szófogadatlanságtól, összeomlott és tehetetlenségében kezdte feladni. Az észnek és a tiszta gondolatoknak itt nem volt helye. Egyszer csak éreztem, hogy visszatér az erő végtagjaimba, majd mozgatni is tudom őket, amilyen gyorsan csak tudtam felnyitottam szemeimet és a srácra néztem, akinek most már az ölében ültem. Ellenkezni nem volt időm, sőt azt sem érzékeltem, mikor levett a lábaimról. Most pedig, hogy megint visszakaptam az irányítást a testem felett, hevesebben szedtem a levegőt és pislogtam párat, hogy eltűnjön még képzeletemből is a kép, miközben zuhanok. Nem akartam földet érni, nem akartam megtudni, hogy mi lenne a vége, ha lezuhannék, ahogy azt sem, hogy mi történhetne, ha ez a szer, amit a cigarettába töltöttek, kiteljesülne. Valamit tennem kellett, hogy ne érje el a csúcsot, hogy ne teljesedjen ki a testemben. Mert már nem tudtam volna több hallucinációt elviselni. Nem akartam már árnyakat sem látni. Most úgy gondoltam, hogy még dohányozni sem akarok többet, csak arra vágytam mindennél jobban, hogy érjen véget ez a rémálom.
- Nem akarok már sehova menni - pihegtem halkan és megszorítottam alkarját. Még én is éreztem, hogy mennyire gyenge próbálkozás volt. Hallásom a továbbiakban is tompa volt még, ugyanis szívem minden egyes dobbanását benne hallhattam, így az elnyomta a külső hangokat.- Azt akarom múljon el. Jól akarok már lenni - vetettem hátra fejemet és mély levegőket szándékoztam venni, de még mindig kapkodtam oxigén után.
- Még soha az életben nem bántam meg semmit annyira, mint most ezt. Pedig én nem szoktam semmit megbánni. - Én magam sem tudtam volna eldönteni, hogy ezek most hangosan kimondott gondolatok voltak, vagy Alexnek szánt szavak.
Most már saját akaratomból, de lehunytam szemeimet és úgy dőltem neki a srác vállának.
- Attól, hogy csukva van a szemem, még hallok - Még ha nem is tökéletesen... - Azt ne mondd, hogy még csak most jöttél rá ki vagyok? Komolyan ez nekem sértés - nyögtem fel gúnyosan. Bezzeg szarkazmusomból még ilyenkor sem veszítettem semmit.
- Most meg hova megyünk? Fáradt vagyok, üljünk vissza. Nekem kényelmes volt úgy - nyafogtam. Íme egy újabb hangulat ingadozás. De ez legalább már normális volt. Féltem, hogy visszatérhetnek a sírógörcsök, vagy a nevető hullámok, de úgy látszott már nem jöttek. Csak azt tudnám a drogosok mit élveznek ezen.
Mondatára enyhén sértetten kaptam fel a fejem.
Kikérem magamnak, én mindig normálisan viselkedek. Hogy képzeli, hogy ilyet mond nekem? Nekem! Most ezeket a szavakat nem mondtam ki hangosan, egyelőre ilyenért hisztériázni fáradt voltam. Nagyon reméltem, hogy kábultságom amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlik. Alex derekát átölelve lépkedtem vele az ajtófelé, majd... fogalmam nem volt, hogy hova megyünk. Az időérzékemmel együtt elvesztettem a tájolási képességemet is. Lábaimat próbáltam egymás elé tenni, ahogy azt már tizennyolc évvel ezelőtt megtanultam, de olyan gyors tempóban, mint amit Alex diktált, lehetetlenségnek bizonyult.
- El fogok esni, ha nem lassítasz - morogtam halkan, hiszen én most próbáltam viselkedni. Erősebben kapaszkodtam a fekete zakó anyagába, ahogy siettünk és a következő gondolatom az lett volna, hogy hagyom egyszerűen húzatni magam.
Ekkor azonban megálltunk.
- Végre - mormogtam kelletlenül és mivel mezítláb voltam kénytelen kelletlen de meg kellett emelnem a fejemet, hogy fel tudjak nézni Alexre megnézni miért álltunk most itt meg. Egy srác tartott felénk, ahogy azt később észrevettem. Tudta a nevemet, ráadásul még kérdőre is volt. Fenomenális. Ki a franc lehet ez?
Pislogtam kettőt, majd hogy ne lekopjon a srác kierőszakoltam magamból néhány szót.
- Tulajdonképpen a senkinek neve is van. Alex. Az ő nevére legalább emlékszek, de rólad fogalmam nincs ki vagy. Semmi emlékezetes nem fűzhet össze minket - vontam vállat egyszerűen és mély csalódottságot véltem felfedezni az ismeretlen srác arcán. Ezzel is tuti lefeküdtem, ha volt képe kérdőre vonni. Na se baj, a nevét ugyse tudtam, és Alex már vonszolt is tovább.
- Tényleg, ki is vagy te? Az Alex nem mond túl sokat. Hányadikos vagy? És egyáltalán hova megyünk? - néztem körbe és ruhám alját összefogva siettem mellette. Lettek volna még kérdéseim is, ha nem fordul fel hirtelen a gyomrom. Még valami jöhet? Vagy most már vége lesz végre?

Vivienne.

Hirtelenjében Alex azt sem tudta, hogy mit kezdjen magával… Illetve, hogy a lánnyal. Egy jó pontot már bezsebelt azzal, hogy sikerült megállítania abban, hogy kiugorjon a nagy semmibe. Még sem figyelni sem tudott arra mit zagyvált neki össze hol mi fürdésről meg labdáról.

- Eszem ágában sincs elengedni – jelentette ki határozottan, miután ráeszmélt, hogy tökéletesen érti, amit mond.

Elsőre még nem igazán volt ismerős számára a hölgyemény, de minél többet beszélt hozzá, annál inkább fel-felderengett benne pár emlékfoszlány. Annyira nem volt hülye, hogy ne jöjjön rá az összefüggésre, de egyelőre az agya még hallani sem akart arról az éjszakáról. Először is ki kellett találnia mégis mit csináljon a lánnyal. A kérdeseit figyelmen kívül hagyva ültette az ölébe, hogy még véletlenül se legyen semmi baja. Esetleg megcsúszik a keze vagy tudja a fene. Alex szemében a legeslegfontosabb dolog a biztonság volt, csak azután jöhetett bármi más.

Amikor már a karjaiban tartotta biztonságosan megnézte magának is jobban ezt fiatal lányt.

- Nem mész sehová – mondta neki ellentmondást nem tűrő hangon. – Addig nem amíg nem leszel jobban.

~ És az nem most lesz. ~ Fejezte be magában a mondatot, miközben vágott egy grimaszt. Valahogy nem úgy tervezte el az estét, hogy egy drogos lányra fog vigyázni az erkélyen. Sóhajtott egyet, majd beletúrva hajába kicsit igazított rajta, majd ismét a másikra nézett.

Ha nem lett volna beszívva még azt mondaná rá, hogy szép… De igazán elgondolkodtatta ez a kérdés. Egyszerűen nem tehetett róla, de mérhetetlen ellenszenvet tanúsított azok iránt, akik valamilyen káros szerekhez nyúltak. Nyilvánvalóan ez a lány is sokkal szimpibb lenne, ha nem ütné ki magát. Vajon hányszor csinálja? Ő csinálja magának a cigit vagy valahonnan szerzi? Végig nézve a ruháján és az arcán soha nem nézné ki belőle, hogy drogos. ~ Lehet, hogy még csak kezdő. ~ Mélázott el, ahogy kisimított egy hajtincset a zilált arcából. Reménykedett benne, hogy nem fog kapálózni vagy ilyesmi, de amikor megnyugodott, akkor elégedettség töltötte el.

~ Jól van, akkor most találjuk ki a többit. ~ Gondolta, azonban ekkor megdermedt. Keze még mindig a lány arca mellett volt és ez a kép valahogy teljes életnagyságban villant fel előtte egy kicsit (nagyon) más háttérrel.

- Szent… sz@r – motyogta elképedve.

Hirtelen azt sem tudta mit csináljon, vagy tegyen – csak dermedten elkerekedett szemekkel bámult a másikra. Nem akart hinni a szemének és ez eszének. Egyszerűen nem lehetett igaz! De ha mégis… ha mégis így van, akkor… a francba! Akkor ő lefeküdt az egyik diákjával. Aki látszólag nagyon is emlékezett rá, hiszen az előbbi mondatai. Jézus!

Még mindig nem volt semmi ötlete arra mit mondjon neki, vagy hogy kezdje az egészet. Főleg nem ebben az állapotban, egy apró mozdulat – mint mondjuk egy rettentő ideges hajturkászás – és a lány lent van a földön. Alex agytekervényei csak úgy kattogtak majd végül felhúzta a lányt onnan és elindult vele vissza a bálba. Nagyon reménykedett, hogy nem lesznek túl feltűnőek.

- Próbálj meg… normálisan viselkedni – mondta neki még mielőtt kitárta volna az ajtókat, majd belépett kezével a lány dereka körül szorosan.

Szinte mint egy kis gyerek összeszorított szemekkel száguldott végig a nagy forgatagot megkerülve és azt motyogta maga elé: Kérem, ne vegyenek észre, kérem ne vegyenek észre!

- Vivienne! – hallott meg egy kiáltást, és hirtelen megdermedt.

A saját hangját hallotta vissza a fejében: Vivienne, légy az enyém! ~ Te jó atyaúristen! ~ És még sok káromkodást melléfűzött mielőtt tett volna egy 180°-os fordulatot és egy eléggé kinyalt, de jóképű sráccal találta szembe magát, aki meglepődötten pislogott rá vissza, majd a lányra nézett.

- Viv, csak nem megint felszedtél egy senkit? – kérdezte.

Alexben a háborodottság kisebb jele sem mutatkozott, - bár azért a szívére vette a dolgot – mivel inkább azzal volt elfoglalva, hogy minél hamarabb bevonszolja a lányt a női vécébe. Azaz Vivienne-t. Basszus, még most sem tudta elhinni. Ekkora hibát elkövetni!

Alexander

Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. Tökéletes tétel mondat, amit követhet egy tökéletes kifejtés. Mindenki él drogokkal. Hiába tagadnánk, mert valójában mi magunk is tisztában vagyunk vele, hogy már az öt éves gyerekeinket is drogokkal tömjük. Hiszen mit eszik a gyerek a legszívesebben? Csokoládét. Mit iszik a gyerek a reggelijéhez? Kakaót, vagy teát. Akkor, miért háborognánk egy ilyen kijelentésre? Semmi jogunk. Mert ha nem "drogoznánk" hiányérzetünk lenne. Hiányozna az életünkből valami, amitől még a legborúsabb napokon is boldogok lehetünk. Ha pedig már túljutottunk a gyerkőcöknek szánt függőséget okozó szereken, akkor térjünk rá, hogy mi felnőttek, mivel is gyilkolhatjuk szervezetünket. Van bőven választék. Kávé, tea, alkohol, cigaretta és a drog készítmények legkülönbözőbb fajtáji, csak hogy néhányat említsek. Bármelyikhez is szoktatjuk hozzá a szervezetünket, egy idő után majd kívánni fogjuk, hiányozni fog, ha nem kapja meg a megfelelő időben a megfelelő adagját. Ezért cigizünk, ezért iszunk reggelente kávét, vagy eszünk naponta egy csokoládé tartalmú édességet, hogy csökkentsük szervezetünk elégedetlenségét. Az alkohol pedig? Egy idő után az is függőséget okoz, és első kézből mondhatom, hogy veszélyes. Néhányaknál nem elég egy pohár, hogy elveszítsék a józan eszüket és olyan dolgokat tegyenek, amit maguktól nem mernének, ezért többet és többet isznak, majd megtetszik nekik a felszabadult érzés, az a közvetlenség, amit az italtól kapnak és nem fognak tudni maguknak észszerű határt szabni. Ezért is hagytam fel már egy ideje a fejetlenségbe hajló alkohol fogyasztással és szoktam át a dohányzásra. Ez sem szép dolog, de legalább nem öli az ember agysejteit, nem rombolja a máját, csak egy "kicsit" átszínezi a tüdőlebenyeket. Valamit valamiért.
Így én maradtam a cigarettázásnál. Ezért bátorkodtam most is elemelni egy szálat és rágyújtani. De azt hiszem, most visszanyalt a fagylalt, mert hiába cigaretta, most az általános szédülésen kívül, még az érzékeim is tompultak, ráadásul úgy érzékelem, mintha körülöttem minden gyorsabban zajlik le, mint valójában történik. Pedig állítólag csak egy fekete Marlborot emeltem el. Ennyit arról, hogy kérdés nélkül húzzak le valakit cigarettával. Keményebb drogokkal soha nem éltem. Őszintén megmondom, hogy nem mertem, de nem is éreztem úgy, hogy feltétlenül szükségem lenne rájuk. Most mégis bele estem ebbe a csapdába. Nem volt annyira félelmetes, sem ijesztő, mint amilyennek mindig is hittem. Még kellemesnek is mondható lett volna, ha az agyam nem ellenkezett volna ellene.
Mivel kezdett elgyengülni az akarat erőm, és úgy voltam vele, hogy ha már belekezdtem, akkor csináljam rendesen, elszívtam az egész szál dohányt, és csak utána pöcköltem el az elnyomott csikket. Hirtelen kaptam a korlát pereme után, és húztam oda magam, hogy ne kössek ki a földön. Mint ahogy azt hallottam, a legfőbb hatása a drogoknak a halucináció és a képzeletünk világának felnyitása. Ez valóban így volt. Ahogy lefelé néztem, úgy láttam, hogy alattam víz hullámzik, benne pedig emberek fürödtek. Néhányan labdáztak, mások úszkáltak, a kisebbek pedig egyszerűen alá merültek a habokban, majd fejüket kidugva a felszín alól hangosat kurjantottak. Nem is voltak olyan távol. Legalábbis abban a pillanatban azt hittem elérhetem őket, nem lehetnek távolabb tőlem, mint egy karnyújtás. Ahogy nyújtózkodtam, egyre feljebb nyomtam magam a korláton. Nem sok kellett volna, hogy átlendüljek a korláton és az általam víznek titulált kemény földre zuhanjak, ami minimum tíz méterrel volt alattam.
Egyik pillanatról a másikra éreztem meg egy erős kart a derekamon, majd nyújtózkodó kezemen egy másik kezet. Valakinek nem nagyon tetszhetett, hogy elindultam lefelé a korláton. Valószínűleg józanon én magam sem díjaztam volna, ha valaki a jelenlétemben öngyilkossági kísérletet óhajt végrehajtani.
- Abszolút jól lennék - kezdtem bele mondandómba, miközben lerúgtam lábamról a magas sarkú szandált. - Ha hagynád, hogy én is megmártózzak a habokban - jelentettem ki makacsul. Lelki szemeim előtt még mindig ott voltak a diákok a vízben és most már egyre többen integettek nekem. Kötelességemnek éreztem, hogy oda menjek. Köszönjek nekik, és én is beleüssek a labdába.
- Te is látod ott azt a nagy gumilabdát? - böktem ujjammal a távolba, ahová én képzeltem a labdát. - Azzal akarok játszani. És mindjárt fogok is. Megtennéd, hogy elengedsz? Mondjuk azt tedd, hogy hagysz... - morrantam fel most már egy kicsit mérgesebben, és most először hátra fordultam, hogy megnézzem ki áll mögöttem. Szemöldököm jól láthatóan megemelkedett, ahogy felismertem Alexet.
- Nekem vannak szabályaim. Sok szabályom van - emeltem fel fenyegetően egyik ujjamat és a srác felé böktem. Magamnál voltam, tudtam, hogy mi történik körülöttem, de semmilyen tettemnek nem tudtam parancsolni. Ijesztő volt. Tudtam, hogy mit kellene mondanom, de nem azok a szavak jöttek ki számon. Undorító drogos cigi. Találjam meg a gazdáját. Megölöm.
Valószínűleg a srác el sem tudta képzelni, milyen szabályokról beszéltem. Hiszen a gondolat menetem közepéből ragadtam ki két mondatot, amiknek hangot adtam.
- Kétszer egymás után, soha. Amúgy is, diák vagy te egyáltalán? Hm? 
Még mindig gyenge voltam, nem is tudtam sokáig ellenkezni, így elengedtem magam és úgy néztem a srác arcát. Miért volt olyan érzésem, hogy teljesen hülyének néz? Mert valószínűleg pont ezt tette. Én pedig megakadályozni sem tudtam ezen tettében.