Alexander

Egyre inkább kezdett rossz érzésem lenni, ami rossz kedvvel is párosult. Amúgy is jellemző volt rám a hirtelen hangulatváltozás, amitől gyakorta tört ki az emberek nyaka. De ez most teljesen más volt. Általában csak a nevetés, jókedv és a sírás, nyavalygás között szokott ugrándozni a hangulatom, de most a sírás fojtogatott vagy éppen nevető görcs tört rám. Ez most félelmetes volt, saját magam számára is. Nem hogy a külvilágnak. Ebben a pillanatban is úgy kellett beszívnom alsó ajkam, nehogy hangosan zokogni kezdjek. Szempilláimat összeszorítottam, hogy ne szökhessen ki alóluk egyetlen könnycsepp se. Egészen sikeresnek bizonyult ez a könnyed kis praktika, egészen addig amíg a sírás helyett a nevetés kezdte némán rázni a hátamat. A képek, amik levetültek csukott szemeim előtt egyszerre voltak felemelően gyönyörűek és lesújtóan ijesztőek. Láttam, ahogy ott állok egy tűzkarika közepén, hófehér, földög érő ruhában, és közben szakad az eső. Majd a tűz egyre közeledett felém, a víz pedig örvénnyé változott és egyszer csak magába szippantott. Szédültem. Ha akartam volna sem tudtam volna felnyitni pilláimat. Úgy éreztem, hogy összeragasztották őket. Pedig csak az izmaim ernyedtek el és mondták fel akaratomnak a szolgálatot. A néhány perc egy örökké valóságnak tartott, amíg belül sikítottam és sírtam, rettegtem és féltem, hogy bármelyik pillanatban elérhetem a talajt, bele csapódva pedig meghalok, addig kívül semmi nem látszott rajtam. Ahelyett, hogy megkapaszkodtam volna a mellettem álló karjaiban, testem megmerevedett és nem éreztem a végtagjaimat, mintha nem akarták volna, hogy irányítsam őket. Az eszem kétségbeesett, hiszen annyira jól hozzá volt szokva, hogy minden felett uralma van, hogy mindent irányíthat, mindent úgy tehet, ahogy ő akar, hogy a hirtelen jött szófogadatlanságtól, összeomlott és tehetetlenségében kezdte feladni. Az észnek és a tiszta gondolatoknak itt nem volt helye. Egyszer csak éreztem, hogy visszatér az erő végtagjaimba, majd mozgatni is tudom őket, amilyen gyorsan csak tudtam felnyitottam szemeimet és a srácra néztem, akinek most már az ölében ültem. Ellenkezni nem volt időm, sőt azt sem érzékeltem, mikor levett a lábaimról. Most pedig, hogy megint visszakaptam az irányítást a testem felett, hevesebben szedtem a levegőt és pislogtam párat, hogy eltűnjön még képzeletemből is a kép, miközben zuhanok. Nem akartam földet érni, nem akartam megtudni, hogy mi lenne a vége, ha lezuhannék, ahogy azt sem, hogy mi történhetne, ha ez a szer, amit a cigarettába töltöttek, kiteljesülne. Valamit tennem kellett, hogy ne érje el a csúcsot, hogy ne teljesedjen ki a testemben. Mert már nem tudtam volna több hallucinációt elviselni. Nem akartam már árnyakat sem látni. Most úgy gondoltam, hogy még dohányozni sem akarok többet, csak arra vágytam mindennél jobban, hogy érjen véget ez a rémálom.
- Nem akarok már sehova menni - pihegtem halkan és megszorítottam alkarját. Még én is éreztem, hogy mennyire gyenge próbálkozás volt. Hallásom a továbbiakban is tompa volt még, ugyanis szívem minden egyes dobbanását benne hallhattam, így az elnyomta a külső hangokat.- Azt akarom múljon el. Jól akarok már lenni - vetettem hátra fejemet és mély levegőket szándékoztam venni, de még mindig kapkodtam oxigén után.
- Még soha az életben nem bántam meg semmit annyira, mint most ezt. Pedig én nem szoktam semmit megbánni. - Én magam sem tudtam volna eldönteni, hogy ezek most hangosan kimondott gondolatok voltak, vagy Alexnek szánt szavak.
Most már saját akaratomból, de lehunytam szemeimet és úgy dőltem neki a srác vállának.
- Attól, hogy csukva van a szemem, még hallok - Még ha nem is tökéletesen... - Azt ne mondd, hogy még csak most jöttél rá ki vagyok? Komolyan ez nekem sértés - nyögtem fel gúnyosan. Bezzeg szarkazmusomból még ilyenkor sem veszítettem semmit.
- Most meg hova megyünk? Fáradt vagyok, üljünk vissza. Nekem kényelmes volt úgy - nyafogtam. Íme egy újabb hangulat ingadozás. De ez legalább már normális volt. Féltem, hogy visszatérhetnek a sírógörcsök, vagy a nevető hullámok, de úgy látszott már nem jöttek. Csak azt tudnám a drogosok mit élveznek ezen.
Mondatára enyhén sértetten kaptam fel a fejem.
Kikérem magamnak, én mindig normálisan viselkedek. Hogy képzeli, hogy ilyet mond nekem? Nekem! Most ezeket a szavakat nem mondtam ki hangosan, egyelőre ilyenért hisztériázni fáradt voltam. Nagyon reméltem, hogy kábultságom amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlik. Alex derekát átölelve lépkedtem vele az ajtófelé, majd... fogalmam nem volt, hogy hova megyünk. Az időérzékemmel együtt elvesztettem a tájolási képességemet is. Lábaimat próbáltam egymás elé tenni, ahogy azt már tizennyolc évvel ezelőtt megtanultam, de olyan gyors tempóban, mint amit Alex diktált, lehetetlenségnek bizonyult.
- El fogok esni, ha nem lassítasz - morogtam halkan, hiszen én most próbáltam viselkedni. Erősebben kapaszkodtam a fekete zakó anyagába, ahogy siettünk és a következő gondolatom az lett volna, hogy hagyom egyszerűen húzatni magam.
Ekkor azonban megálltunk.
- Végre - mormogtam kelletlenül és mivel mezítláb voltam kénytelen kelletlen de meg kellett emelnem a fejemet, hogy fel tudjak nézni Alexre megnézni miért álltunk most itt meg. Egy srác tartott felénk, ahogy azt később észrevettem. Tudta a nevemet, ráadásul még kérdőre is volt. Fenomenális. Ki a franc lehet ez?
Pislogtam kettőt, majd hogy ne lekopjon a srác kierőszakoltam magamból néhány szót.
- Tulajdonképpen a senkinek neve is van. Alex. Az ő nevére legalább emlékszek, de rólad fogalmam nincs ki vagy. Semmi emlékezetes nem fűzhet össze minket - vontam vállat egyszerűen és mély csalódottságot véltem felfedezni az ismeretlen srác arcán. Ezzel is tuti lefeküdtem, ha volt képe kérdőre vonni. Na se baj, a nevét ugyse tudtam, és Alex már vonszolt is tovább.
- Tényleg, ki is vagy te? Az Alex nem mond túl sokat. Hányadikos vagy? És egyáltalán hova megyünk? - néztem körbe és ruhám alját összefogva siettem mellette. Lettek volna még kérdéseim is, ha nem fordul fel hirtelen a gyomrom. Még valami jöhet? Vagy most már vége lesz végre?