Alexander

Mennyire jó is lenne, ha mindenható lennék. Ha tudnék mindent, és nem lennének aprócska fekete foltok az életemben, és főleg nem a memóriámban. Mennyivel jobb lenne most magabiztosan rávágni, hogy ki is vonszol maga után, és nem várni a válaszát, ami nem is biztos, hogy a valóságot fogja tükrözni. Hazudhat, mást mondhat, és megtagadhatja tőlem az igazságot, ami nem fog engem mindentudóvá tenni. A francba. Csak most történne minden úgy, ahogy én akarom és tudnám meg, hogy valójában ki ez a pasi, akivel ráadásul még le is feküdtem. Tényleg, a tény, hogy én neki adtam magam még engem tesz kiszolgáltatottabbá, nem hogy az ő valóéletét hozza még közelebb hozzám. Nem jó ez így. Ma ahelyett, hogy bejönnének a kívánságaim, meghiúsulnak és semmivé válnak. Most komolyan türelmesen ki kell várnom, amíg Alex válaszol nekem? Mikor lesz az? Lehet, hogy nem is ebben az életben.

Még így kábultan sem kerülte el figyelmemet, hogy Alexet mennyire megfogják női bájaimat. De őszintén, csodálkoznom kellene ezen?! Hát persze, hogy nem. És bármennyire is úgymond „felkapott” nőcske vagyok az iskola falai között, még jól esik, ha megnéznek. Ezzel talán azt tudom felmérni, hogy elismerik a munkámat. Mert itt senki nem sejti, hogy mennyi munka van a szépség mögött. Ezt a mondatot pedig akkor sem fogja semelyik hímnemű sem megérteni, ha maga a focicsapat csatára ejti ki a száját. Hiszen ők nem gondolkodnak azon, hogy mi hogy lehetünk ilyenek. Hogy mibe kerül az nekünk: mindennap kifogásolhatatlan külsővel megjelenni és jó benyomást tenni rájuk. Az ilyen apró figyelmességek még is arra ösztökélnek, hogy elmosolyodjak, és legyintsek magamban, annyit mondva, hogy a férfiak csak nincsenek azon a szinten, hogy értsék mit jelent az: szépnek lenni. De legalábbis nem tudják tisztességesen kifejezni. Akár beszólhattam volna azért, hogy ilyen nyíltan méregeti egyes testrészeimet, de valahogy most erre nem voltam képes. Kerestem a bántó szavakat, hogy hozzávágjam a fejéhez, ahogy szoktam néhányaknak, de most ahhoz is gyengének éreztem magam, hogy gondolkozzak. Főleg gonosz és sértő dolgokon. Ezennel pedig szeretnék néhányakat megnyugtatni, hogy nem, nem vagyok a velejemig gonosz, és nem folyik méreg az ereimben, ugyanis megerőltető még a számomra is bunkónak lenni. Ilyenkor az.

A fejem is egyre nehezebb volt, így nem volt mit tennem, megpróbáltam valami támasztékot keresni neki. Jobb helyet azt hiszem keresve se találhattam volna, mint Alex vállát. Puha is volt és tökéletes támasztéknak bizonyult, ugyanis mintha a fejfájásom is enyhülni látszott volna. Lehunytam szemeimet és mély levegőket vettem, hogy ne csak a testem, de az elmém is lenyugodjon ettől a „zuhanórepüléstől”. Mert úgy hívták, nem? A drog által kiváltott hallucináció, a néhány percnyi zavar, amikor az ember lánya az egyik pillanatban még a mennyben jár, és úgy érzi, felhőkön sétál, míg a másikban már a mélybe zuhan, és ott is marad, amíg magához nem tér. Most az utolsó szakaszban voltam, mikor a szervezetem várta a józanodás állapotát, hogy végre túlléphessek a történteken. De hogy melyik állapot meddig tart… el nem tudtam képzelni. Soha nem akartam drogozni. Soha, de soha. Pár percen belül már arra nyitottam fel hirtelen szemeimet, hogy egy puha kéz simít végig arcomon. Nem húzódtam el, nem zavartattam magam, csak éppen meglepett. Aztán a srácon is észrevehető volt, hogy meglepték saját tettei. Visszariadt, és máris komolyabb hangnemre váltott velem szemben, ami nem volt éppen kedves, sem kérlelő. Képes volt rám mordulni, hogy ne nyavalyogjak. Nem tudod elképzelni kedves gondolataimban matató, hogy mennyire szívesen rúgtam volna bele a bokájába a mellettem haladónak, hogy érezze a törődést, és hogy miért nyavalygok. Na, de majd ha nem lesz ilyen hányingerem egyszer ezt is megvalósítom. Főleg, ha még egyszer megmerészeli ütni ezt a hangot velem szemben. Ha pedig ez még nem lett volna elég, simán elengedte minden szavamat és kérdésemet a füle mellett. Mindjárt felkiáltok. Sikítani fogok, őrjöngeni. Akkor aztán majd mondhatja, hogy ne nyavalyogjak. Éppen készültem kiereszteni valamiféle hangot a torkomon, de rájöttem, hogy mennyire nem tudok parancsolni most még hangszálaimnak se. Kétségbeesetten próbáltam megmakacsolni torkomat. Többször is szólásra nyitva ajkaimat akartam valamit mondani neki, újabb szavakat előhozni magamból. De mire sikeresen meg tudtam szólalni, már becsukódott mögöttünk a kétszárnyú bálterem ajtó, és szembenéztünk több foknyi lépcsővel. Hát elhiszem, hogy józanon neki ezek semmik voltak, és rohangálni tudott rajtuk, de nekem most ezek több ezer méter magas hegységeknek tetszettek. Valahogy aztán még is lejutottam rajtuk, és lábon maradtam, nem nyaltam fel a földet, nem törtem ki a bokámat, nem hagytam el a cipőmet. Ez nagyon jó. Nem hagytam el a cipőmet, nem játszottam Hamupipőkét. Ezen hangosan felnevettem.

- Hallod Alex, nem játszottam Hamupipőkét – vihogtam tovább, mint egy éretlen kislány, aki nincs teljesen magánál. Nem mintha magamnál lettem volna, csak ez akkor sem vallott rám. Nem szoktam ennyire gyerekesen viselkedni. De ha egyszer ennyire mókásnak találtam saját gondolataimat. Hát, nem tudtam mást tenni.

- Mi van? – néztem rá hitetlenkedve, mikor teljesen kétségbe esetten kiáltott fel, majd tovább ráncigált. Felfordult a gyomrom. Minden forgott körülöttem, és az a fél pohárpezsgő, amit megittam már nem érezte jól magát a gyomromban. Nem lesz ez így jó. Nem akarok hányni. Pfujj. Rászorítottam kezemet gyomorszámra, majd kicsit felszegtem fejemet. Nem lehet ennyire rosszul egy kis hallucinogén anyagtól. Pont én, hogy ennyire kikészüljek egy szál drogos cigitől. A rohadt életbe, nem leszek már soha jobban? Azt hiszem ebben a pillanatban egy kicsit kiborultam. Én, aki mindig ura voltam a helyzeteimnek, most elveszett és nem tudott gondoskodni magáról, és nem tudta szabályozni a történteket. Ez pedig teljesen kétségbe ejtett, és még meg is siratott.

A srác már kiment, miután a lelkemre kötötte, hogy egy tapodtat sem mozdulok a tanári asztalról. Ekkor azonban valami megtört bennem. Elérzékenyültem, telt szám két sarka lekonyult, és hiába próbáltam visszafogni magam, hatalmas könnycseppek száguldottak le arcomon. A szédülés nem múlt el, de legalább már nem akart visszajönni a pezsgő. Egy gonddal kevesebb. Amíg nem volt itt, nem volt min szégyenkeznem. Hiszen életemben nem sírtam még más emberek előtt. Egy apró könnycsepp sem lehetett az arcomon, mikor nem voltam egyedül. Hiszen mi egy könnycsepp? A gyengeség jele. Újabb kiszolgáltatottság, ami csak reménytelenebbé teszi azt a lehetőséget, hogy tiszteletet parancsoljak a jellememmel. Mert aki megtört, az nem lehet erős. Aki egyszer gyenge volt, azt senki nem fogja erősnek tartani. Halkan szipogtam, és próbáltam hajamat eltűrni arcomból, hogy könnyeim szabadon potyoghassanak ruhámra, ne mossák el sminkemet és ne áztassák el tincseimet sem.

Mikor Alex visszaért, rögtön hozzám sietett, majd valami nedvessel az arcomat kezdte törölgetni.

- Láttad a könnyeimet. Láttad, hogy sírtam… - szipogtam halkan, és egy pillanatig leállítottam kezeit. – Nem akartam, hogy azt hidd, gyenge vagyok. De már mindegy. Szánalmas, amit műveltem. És te ennek mindnek tanúja voltál – elengedtem kezét, majd a távolba révedtem, valahova a sötétségbe.

- Jó érzés. Kellemes – motyogtam halkan, most egészen más hangszínen, mint általában szoktam. Ez most nem a magabiztos Vivienne volt. Utoljára akkor borultam így ki, mikor Maddox eltűnt a vörössel. Jesszusom, csak erre ne kelljen most gondolnom. Csak erre ne, mert biztos, hogy kiborulok. Habár ennél jobban? Olyan mindegy már.

- Rendben – bólintottam egy aprót, mikor azt mondta, hogy észrevennének, ezért üljünk csak tovább a sötétben. De hát, miért is baj ez. Ezt nem tudtam visszatartani. Kíváncsi voltam. – Alex, ki vagy te? Hm? Miért kell rejtőzködnünk? És miért félsz, hogy lebukunk? – emeltem rá tekintetemet, és összeráncoltam kérdéseim közben szemöldökeimet. Ki Alex, hogy ennyire nem akar velem mutatkozni? Azt nem mondhatja, hogy szégyell, habár…

- Alex szégyellsz velem lenni? – botránkoztam meg egy pillanatig, majd inkább beszívtam alsó ajkam és lehajtottam fejemet is. Ez hülyeség. Bezzeg ezt most gondolkodás és erőlködés nélkül ki tudtam mondani. Borzalmas, hogy így váltakozik a reakcióm, és a tetteim feletti akaraterőm is.

Ahogy ajánlgatta, hogy elmegy és hoz bármit, ami kell, újra ránéztem és talán túl hirtelen válaszoltam.

- Nem, nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt. Ne hagyj itt jó? Várd meg, amíg végre magam leszek. Mert cefetül érzem magam. Még soha nem voltak ennyire erősek a hangulatváltozásaim, és ez most megijeszt.

Ajkaim újra megremegtek, és ismét sírni kezdtem. De most már nem némán, hiszen feltört belőlem időnként a zokogás. Persze rögtön próbáltam csitítani magam, de nem segített semmi. Csak sírtam. Pedig csak féltem attól, hogy valami változott bennem.