Alexander

Valójában nem volt kérdés, hogy tiszteletemet teszem-e a péntek este tartandó tengerparti bulin, legalább is előttem. Ott kellett lennem, hátha történik valami izgalmas dolog, és most nem arra gondoltam, melyik elit picsának törik le a körme, göndörödik be a haja, vagy lesz vizes a fürdőruhája. Mert ehhez bőven elég lenne kimennem egy szombat délelőtt a partra, és negyed órát sétálnom az arany fövenyen a napozóágyak között, kerülgetve az egymás mellé felsorakoztatott retikül táskákat. Most sokkal inkább valami piszkos hírt akartam hallani az édes kis iskolai társaságunkról. Biztos voltam benne, hogy nem csak nekem vannak kisebb-nagyobb titkaim, mocskos dolgaim, amik nem igazán tartoznának másokra, ha nem lenne egy pletykás blogger az iskola falai között, aki könnyedén, egyetlen ujjának megmozdítása nélkül szerez meg bármikor, bárkiről, bármilyen személyes jellegű információt, majd színezi ki és írja meg gusztusos körítéssel, aranyszegény díszítéssel ellátott porcelán tányéron, desszertként megtűzdelve a tányért néhány kommenttel és saját véleménnyel megfűszerezve. Miért ismertem ennyire jól a kedvesnek egyáltalán nem nevezhető kis petykafészkünket és az írási stílusát? Hát pontosan azért, mert már elég cikket olvashattam magamról, a rózsaszín, habos-babos oldalán. Bármi botrányosat csinálok, általában nem győz első kézből tudomást szerezni róla, és megírni, mi történt velem. Valójában ezzel csak terjeszti a nevem, az meg soha nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, vagy arról, amit teszek. A látszattól elvonatkoztatva, tudom jól, hogy vannak hibáim, pont úgy, ahogy mindenkinek. Nem bánok semmit, amit életemben megtettem, semmit nem csinálnék másképpen, belülről még is tudom, hogy önelégültségem, magabízásom nagyrészt a külső műsoroknak szól. Nem mintha nem lennék tisztában a saját értékeimmel, még is belülről sokkal reálisabban tudom értékelni magamat, és megválasztani önkritikám mértékét. Most, hogy így levezettem gondolataimat, szerintem mindenkinek érthetővé vált, hogy miért kell ott lennem ezen a party-n, annak ellenére, hogy többeknek, mikor megkérdezték összefutunk-e majd a parton: nem adtam egyértelmű választ, inkább valami frappáns ötlettel előhozakodva kétértelmű célzásokat tettem. Nem azért nem vágtam rá rögtön, hogy ott leszek, mert féltem egy újabb pletykától, hogy vajon miért ilyen halaszthatatlanul fontos részt vennem ezen a tengerparti bulin, hanem mert vártam, hátha előkerül valaki másról valami piszkos téma. Kifejezetten Megan Wallis-ra gondolok, hiszen, az egy dolog, hogy egy szobában lakok vele, és hogy állítólag mi vagyunk a legjobb barátnők, de valljuk meg őszintén, még a legjobb barátnőknek is lehetnek olyan titkaik egymás előtt, amiket nem szívesen osztanak meg a másikkal. Szóval, amint meg tudnék róla valami negatívumként felírható dolgot, nem késlekednék, hogy a szemére hányjam és a többi diák, és rajongójával is megosszam ezt.

Számon szenvtelenül pimasz vigyor terült el, ahogy ránéztem tükörképemre. Nem csak azért, mert messze jobban néztem ki, mint bárki az iskolában, és modelleket megszégyenítő alkattal bírtam, amire most egy rózsaszín alapon, fekete pöttyökkel díszített falatnyi kétrészes fürdőruhasimult és egy fekete, lenge, szinte már átlátszó anyagból készült, mélyen dekoltált strandruha takarásából kandikált ki, hanem mert tudtam, hogy megjelenésem nem csak nekem fog ennyire inspirálni. Kivételesen nem a tíz és húsz centiméter magas sarkú cipőim között kezdtem válogatni, hiszen azokban lehetetlenség lett volna úgy túlélni az estét, hogy ne törjem ki a bokáimat. Egy majdnem teljesen lapostalpú szandált választottam, aminek vékony pántjai kígyóként fonták körbe vékony lábszáraimat. Kivételes eset volt, hogy nem pakoltam magamra fél smink készletemet, csak egy egészen csekély mennyiségű festéket vittem fel arcomra, ami a szájfényt, szemtust és szemspirált jelentette. Szerencsés helyzetben voltam, e szempontból is, hiszen rengetegen vannak az évfolyamunkon olyan lányok, akikre smink nélkül már rá sem lehet ismerni, mert arcbőrük és vonásaik annyira elhasználódtak az évek alatt. De hát, ez az ő saját szociális problémájuk. Felkaptam kocsikulcsomat az éjjeliszekrény széléről, majd még egyszer utoljára beletúrtam selymes, csokoládébarna, hullámos tincseimbe és magam mögött hagytam az egyes lakosztályt, ahonnan utam a partra vezetett. Az esti órákban könnyen lejuthattam a tengerpartra, hiszen nem kellett órákat ülnöm a dugóban, elenyészó számban voltak csak járművek, az általában forgalmasnak számító főútvonalakon. Ez persze megváltozott, ahogy beértem a parkolóba. Alig volt már hely, elférni pedig nem lehetett, hiszen majdnem minden második kocsin szerelmes párok csókolóztak, vagy a lenyitott tetejű cabriokat állták körbe tíz tagú baráti társaságok. Nem nagyon zavartattam magam, beálltam az első üres helyre, ahova véleményem szerint BMW-m kényelmesen befért, azt is figyelmen kívül hagyva, hogy a mögötte parkoló két autó sehova nem fog tudni menni, amíg én ki nem tolatok innen. De hát, így jártak. Rám különben sem szabad haragudni, mert ők jönnének ki rosszul.

Ahogy kiszálltam a kocsiból már ide is elszűrődött a parton hallgatott zene néhány taktusa, az alkohol és cigaretta szagának keverékét pedig itt lehetett igazán érezni, a tenger friss illata idáig nem jutott már el. Vállamra akasztottam táskámat, amiben kivételesen nem két heti túlélőkészletet pakoltam, csak a legfontosabb dolgokat, amikre a parton szükségem lehetett a továbbiakban. Ahogy elindultam a diákok között, mindenkinek küldtem egy bűbájos mosolyt, akikkel pedig jobb volt a kapcsolatom még intettem is, vagy puszit küldtem nekik. Túl sokan ismertek, ahhoz hogy én bárhol elveszhessek a parton. De nem is akartam bújkálni. Első utam az egyik bárpulthoz vezetett, ahol kértem egy gyenge alkohol tartalmú koktélt, legyen mivel megalapoznom a mai este hangulatát.

Miközben gyönyörködtem a lobogó tűzben a part közvetlen közelében, miközben bele-bele kortyoltam italomba, figyeltem ahogy egyesek nekem integettek, hogy meginvitáljanak a táncolók tömegébe. Csak megráztam fejem, elutasítva mindegyiküket, majd előhalásztam telefonom és egy hosszabb lélegzetvételű üzenetet kezdtem el írni Megan-nak. Minden rossz szándék nélkül, hiszen csak látni akartam, mert túl korán elment a lakosztályunkból és meg sem beszéltük hol találkozunk. Éppen elküldtem az SMS-t, mikor éreztem, hogy valaki nagy erővel nekem jött és így mind a ketten a part aranyhomokában fekve végeztük. Vagyis, az idegen feküdt a homokban és fölülre kerültem, hiszen puhára sikerült érkeznem. Vettem egy mély levegőt, majd az elgurult üvegpohárra néztem. Ennyit arról, hogy az alkohol majd jó kedvet csinál. Feljebb tornásztam magam, hogy láthassam kivel sikerült összeütköznöm. Áh, azt hiszem már nem is sajnálom annyira azt a fél pohár koktélt. Egy édes pasit sikerült kifognom. Legalábbis, ha a gyönyörűen csillogó szemeit nézzük, ami nem kizárt, hogy az alkoholtól ennyire fényes, vagy azt a gondtalan félvigyort száján, vagy éppen kócos haját, ami huncutul meredezett mindenfelé.

- Nem mondom, gyorsan sikerült levenned a lábamról - húztam kissé pimasz mosolyra telt ajkaimat, maiközben felálltam róla, bármennyire is kényelmes volt izmos mellkasához simulni. - Ha kigyönyörködted magad onnan lentről, akár fel is állhatnál - jegyeztem meg kissé gunyoros hangsúllyal, majd miután megigazítottaz összegyűrödött ruhámat, felé nyújtottam kezemet.