Alexander

Önmegtartóztatás, félelem volt, amit megcsillanni véltem az alattam fekvő srác szemeiben. Hogy ez minek volt betudható? És hogy miért vettem észre ennyire gyorsan azt a magasfokú kételyt és tekintetét sűrű fátyollal betakaró rettegést, ami most mélykék szemeit fedte? Talán mert szokatlan volt. Mert nem szoktam ilyennel találkozni, és ami az embernek új, szokatlan, annak kitűnését sokkal hamarabb észreveszi, mint amihez már hozzászokott hússzú idő alatt. Egyértelmű volt, hogy a férfi nem tőlem fél. Hülyeség lett volna, ha egy ilyen törékeny és - valljuk meg őszintén - önvédelemre képtelen nőtől tartott volna. Nem, ez nem az én személyemnek szólt. A sajátjának, ahogy a szigorú aszkézis is, ami most belsőjét mardosta. Ezen bosszús érzések kiváltó oka egyértelműen én magam voltam. Még sem akartam, hogy véget érjenek benne.

Tőlem rettentően messze állt mindig is az önmérséklet, mert ha én akartam valamit, azért addig nyújtózkodtam, amíg magamhoz nem szoríthattam. Mindennel így voltam. Nem voltam türelmes sem, minden rögtön kellett, ahogy most is. Ez a két tulajdonság pedig pontosan elég karakán volt ahhoz, hogy nyomtalanul kiölje belőlem az önsanyargatás és lélek-edzés mazochista szikrájának gondolatait. De nem hasonlíthatott rám minden ember, nem lehettünk egyformák. Ez pedig tökéletesen bebizonyosodni látszott ebben a pillanatban.

A férfi magától félt, a tetteitől, amik felett most józan eszének nem volt hatalma csak is az ősidőktől kapott belső ösztönöknek. Az alkohol levetkőztette az embert: néha csak gátlásaitól szabadította meg őt, máskor viszont szószerint értelmezve, a ruhadarabjait hányta miatta a porba, jelen esetben a homokba.

Az ilyen személyiség egész életét félig behúzott kézifékkel teszi meg. A lelkiismeret legtöbbször nem jó barát, sokkal inkább visszatartóerő, ami önző módon megtiltja, hogy kiéljük magunkat és megtegyünk olyan dolgokat, amikre szüksége lenne fiatalkorban valakinek. Ezért nem szabad gondolkodni, nem szabad kétszer meggondolni valamit, de még mélyebben gondolatmeneteinkbe sem szabad beletemetkeznünk, mert a végén azon kapjuk magunkat, hogy visszafelé tartunk. Most viszont én pontosan ezt teszem, azon gondolkozom, hogy a férfi mennyire fogja rosszul érezni magát, miután rájön, hogy mit tett, vagyis inkább közös erővel: mit tettünk. Más érzéseivel sem foglalkozhatunk, mert akkor mi magunk rögtön háttérbe szorulunk és pár óra múlva már műkörmünkkel a tapétázott téglafalat kaparjuk, hogy miért szalasztottunk el egy ilyen meg nem ismétlődő alkalmat?!

Pontosan ezért nem fogok még egyszer azon elgondolkozni, hogy a szépszemű mennyire gátlásos és szerény lehet alkohol nélkül szervezetében, csak kihasználom a felkínálkozó lehetőséget és kiélvezem, hogy sikerült nekem jönnie ezen a hatalmas tengerparton. Talán ha emlékezni fog még meg is köszöni, hogy ilyen emlékezetes éjszakát kerekítünk ki egy egyszerűnek látszó péntek estéből. Ha pedig nem fog emlékezni rám? Akkor csak sajnálhatja, hogy nem volt annak tudatában, hogy ennyire önfeláldozóan felkínálkoztam neki. Azt már nem teszem hozzá, hogy önös érdekeim túlontúl nagy szerepet játszottak ebben a felkínálkozásban, hiszen szokásomhoz híven kíváncsiságom vett rá, hogy kiderítsem: az édes pofihoz, kisportolt testalkathoz minden esetben frenetikus ágybeli teljesítmény dukál-e.

Szemérmetlenül kiélveztem érintéseit az elismerő pillantásokat pedig sorra zsebeltem be. Egy percig sem állt szándékomban ellenkezni, vagy megakadályozni, hogy hozzámérjen, magához húzzon. Kérdés nélkül engedtem volna neki többet, de egyelőre nem lépett. Mondatában az a "még" szócska valószínűleg nem lesz hosszú életű és nem sokára megsemmisülve a feltett kérdés határozott kijelentéssé alakul, majd megvalósul.

Apró mosoly jelent meg ajkaimon, ahogy a földön landolt. Alkalmat nem adtam neki, hogy felálljon, hiszen mellé térdeltem, tenyereimmel pedig megtámaszkodtam izmos mellkasán, úgy hajolva fölé. Kíváncsiságtól csillogó pillantásomat várakozóan szemeibe fúrtam. Nem akartam újonnan belebonyolódni abba, hogy mi játszódhat le Alex fejében. Elég volt azt látnom, hogy tekintete ajkaimra vándorol, ebből félreérthetetlenül egyetlen dologra lehetett következtetni, meg akar csókolni. Ezen nem volt, mit túlvariálni, túlgondolni vagy egyáltalán mélyebben beleásni magam gondolataimba. Csak tudtam, hogy ő mit akar én pedig tudtam, hogy már mióta először rám vigyorgott, azóta ezt akarom. Éppen választ adtam volna kérésére, de már időm sem volt rá, ugyanis lehúzott magához. Az először hirtelen jött érintéstől az első pillanatban elfelejtettem viszonozni csókját, de aztán talán még odaadóbban tettem ezt, mint általában. Nem kellett csalódnom, csókja minden elvárásomat kielégítette. Miközben elmélyítette a csókot átfontam vékony karjaimat nyakán és nekisimultam mellkasának. Ajkaimat engedékenyen nyitottam szét, hogy nyelveink találkozzanak, majd vad táncra kelljenek egymással. Ahogy felegyenesedtünk egy percig lassítottam a csók ritmusán, majd átvetettem egyik lábamat combjain és így pontosan szemben helyezkedtem el vele, segítve neki, hogy még közelebb tudjon húzni engem magához. Enyhén megemelkedtem és kezeimet visszahúzva, tenyereim közé fogtam arcát, úgy folytattam tovább csókunkat, egy percig sem lassítva a tempót.

Soha nem tartoztam a szégyenlősök közé, nem érdekelt a füttyögés a hátam mögül, vagy hogy nagy valószínűség szerint most a tűz körül ülők tekintete párosunkra szegeződik. Hagy nézzék, ha annyira akarják, engem ugyan nem zavarnak, őket fogja megenni a sárga irigység. Persze itt azért a csóknál nem akartam én sem messzebbre menni Az egyetlen probléma csak az volt, hogy Alex-nek nem tudtam mennyire imponál a néző közönség, akik most már perverz megjegyzéseiket sem bírták visszatartani harsány röhögésük mellett. Mióta foglalkozok már megint azzal, hogy mit akar egy másik ember? Ez már veszélyes, bárhogy is nézzük.

- Ha most velem jössz, akkor valami nagyon-nagyon szexi dologban lesz részed... - leheltem halkan, de nem húzódtam el tőle, minden egyes szavamnál ajkaim övét érintették. Nyomtam még egy apró csókot szájára, majd felálltam öléből és segítettem neki is feltápászkodni. Már ha lehetséges volt, hogy megálljon saját két lábán. Nem kellett túl messzire mennünk, hiszen néhány méter után nagyobb sziklák sorakoztak egymás mellett a part szélénél. Az aranysárga fövenyt nyaldosták a tenger habjai, és a nagyobb hullámokat a magas szikla csoportosulások törték meg. Erre már egy árva lélek sem kószált, a zene is csak suttogásként szűrődött el idáig, világításként pedig az egymástól tíz méterre leszúrt fáklyák halvány fénye szolgált. De ahhoz, hogy ne legyünk annyira szem előtt, tökéletesen megfelelt ez a hely. Kicsit gyorsítottam lépteimen, hogy hamarabb beérhessünk a magas kőfalak takarásába, ahol már nem néztek minket, nem mutogattak ránk ujjal és legfőképpen nem füttyögtek tetszésüket kifejezve.

Hátamat neki vetettem az egyik sziklának. A vékony anyagon keresztül is éreztem mennyire hideg és érdes felülethez értem, de most már egy pillanatot sem akartam elvesztegetni. Éreztem, hogy akart, éreztem, hogy akart. És ez minden női hiúságomat sikeresen meggyőzte.

Belemarkoltam inge anyagába és úgy húztam oda magamhoz, hogy most én kezdeményezzem újabb csókunkat. Hogy miért akartam őt jobban, mint valaki mást? Igazából magam sem tudtam, de abban biztos voltam, hogy nem a különleges helyszínnek szólt izgalmam és az az aprócska remegés sem, ami akkor söpört végig testemen, mikor megérintett. Csókunk többé már nem volt ismerkedő sem visszafogott,

a szenvedély váltotta fel őket. Miközben egész testemmel hozzásimultam, egyik kezem elindult lefelé mellkasán, míg el nem értem nadrágja peremét. Halkan felsóhajtottam és gyengéden beleharaptam alsó ajkába.

- Én nem akarom abbahagyni... - leheltem halkan, és vártam megerősítését. Miért is érdekelt, hogy ő folytatni akarja-e egyáltalán? Magam sem tudtam. De vártam, talán neki elég volt. Nem veheti mindenki annyira könnyen a dolgokat, mint én.