Alexander

„Vivienne” – kaptam fel nevem említésére fejemet. A név, amit most is ugyan azon a rekedtes hangszínen suttogott nekem, mikor arcunkat már nem sok választotta el egymástól, emlékeztetett a nyárbúcsúztató partyra, aminek legszebb perceit egymás karjaiban, a puha homokfövenyben feküdve töltöttünk el. Most is élénken élt emlékezetemben annak az estének a képe: ahogy egymásba botlunk a tábortűz mellett, ahogy hevesen csókolóztunk, miközben ruháink a tenger sűrű fátylaiba vesztek, ahogy összefont ujjainkat a homokba fúrtuk, és a másik minden egyes érintésére élvezettel megtelt sikolyok szakadtak fel belőlünk, vagy, ahogy esküdtünk, hogy azon az éjjel csak egymáséi leszünk. Milyen átlátszó is volt, istenem! Ő nem is volt magánál, én pedig, mint első felajánlkozó delikvenst használtam ki lehetőségeinket. Miért tettem? Miért nem mással elegyedtem hosszú csókcsatába a parton? Pontosan azért, amiért most is itt voltam vele. Mert nem volt igazán olyan személy, akinek vonzott volna a társasága az évnyitón, de még olyan sem, akivel szívesebben elegyedtem volna beszélgetésbe, vagy… már nem is tudtam, mit csináltunk éppen. 

Nem olyan volt, mint a parton, ez a társalgás most sokkal visszafogottabb volt, és nem csak a mohóság hajtott minket, hogy feléljük a másik testének vonzó adottságait. Már megismertük egymás testét, ha csak egy rövid időre is, de felfedezhettük, és érezhettük mit nyújthat nekünk az a másik személy, akinek hosszú ideig a szemébe bámultunk akkor és most. A drog még rátett egy lapáttal és érzékeimet lenyugtatva terelte el figyelmemet arról, hogy valójában egy igencsak kívánatos férfi állt előttem, akivel más esetben szívesen flörtöltem volna. Így azonban csak tompán hagyta elmém, hogy emlékezzek az együtt töltött órára, és felidézzem minden egyes pillanatát, anélkül, hogy újra megremegnék teste alatt, jólesően rázna ki a hideg ajkának forró érintésétől, vagy feszülne ívbe hátam, mikor vadul túr bele kócos-barna tincseimbe. Így bedrogozva minden annyira egyszerűnek tűnt, mintha én csak kívülálló lettem volna, és nem éltem volna át én magam azokat az élményeket, hanem testem volt, aki képviselt engem. Bármennyire is idétlenül hangzik, megmagyarázhatatlan volt az-az üresség érzet, ami átjárt, miközben gondolkoztam. Mintha csak lelkem kiszállt volna a testemből és átült volna egy sziklaszirtre, és onnan figyelte volna az eseményeket. A testem pedig csak olybá volt jelen, mint egy használó, aki kibérelte, majd miután az megsínylette a történteket, visszaadta volna helyemet a nagy űrben. 

Azt hiszem szemeim pontosan ezt árulták el abban a percben, és az emlékekben szerzett érzések elvesztésének félelmétől csillogtak. Mintha csak villámszerűen blokkolva lettek volna az átélt érzelmeim. A legrosszabb, pedig még is csak a tehetetlenség volt, ami most is átjárt, mint egy állandó mellékhatásaként az anyagnak, amit elszívtam és így a fejembe szállt. 

A helyzetet tetézték a srác elejtett mondatai, amik egyre bizonytalanabbá tettek. Nem tudtam, hogy ki ő, de láthatólag ő már is többet tudott rólam, mint fordítva. Ez pedig nagyon is zavart. 

- Barátnőd van? – vontam fel szemöldökömet, de ebben a kérdésben már ott volt érdektelenségem, ami a valódi jellememhez tartozott. Kérdésem egyértelműen a ruhám kinézetének kritikájára válaszolt. Mi más miatt zavarhatta volna a test vonalát pontosan követő ruha? Talán még annak felmerülhetett volna a lehetősége, hogy nem tudja türtőztetni magát a látvány miatt. Ebben a percben, mikor én nem tudtam ennyire mélyen érzelmeimbe látni, feltételeztem a külvilágról is, hogy ők is emóciójuk hiányában vannak. Kérdésem rövid volt és lényegre törő, de a válasz nem hatott volna meg, már csak önmagamból fakadóan sem. Soha nem hatott meg a tény, ha valakinek kötődése volt egy másik nőneműhöz rajtam kívül. Nem volt mire féltékenynek lennem, a másik nő aggodalma meg aztán főleg nem érdekelt. 

- Miért lenne jobb? És mi az, hogy visszamegyek? Miért nem akarsz velem lenni? A parton jó voltam, ott nem zavartattad magad, amíg szexeltünk… Eddig egyetlen kérdésemre sem adtál választ. Kikerülted őket, és úgy fordítottad át az összes témát, hogy te tökéletesen tájékozódni tudj, én pedig még mindig sötétben tapogatózok! – hangomat egyre hangosabbra vettem, és jól kivehető volt szavaimból mennyire fel vagyok háborodva. Amúgy is kiszámíthatatlan voltam, lehet, hogy ezért volt akkora bajom az egyedülléttel, és azzal, hogy talán Alex is itt hagy. Máskor talán nem is érdekelt volna, hiszen szívesen játszottam a független, egyedülálló nőt. De ez a máskor nem most volt. 

A sírás, ami fojtogatta a torkomat, rám tört. Szerencsére amilyen hirtelen jött a rossz érzés, úgy is tűnt el. Alex védelmet nyújtó karjai pedig csak még jobban rásegítettek a biztonságérzetemre. Akkor nem izgultam, hogy egyedül maradok egy olyan helyzetben, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Amíg ott volt, olyan természetesnek hatott, hogy óvott. Aztán még is az jutott eszembe, hogy most mennyire szánalmas lehetek. Pár percig hiába tudtam elhomályosítani a tényt, hogy sírtam egy férfi előtt, újra és újra meg kellett küzdenem büszkeségemmel. Nem szabadott volna, hogy ennyire elgyengüljek és elsírjam magam. Mikor azonban könnyektől eláztatott arcomat végigcsókolta, jobban meglepődtem, mint hogy azzal foglalkozzak éppen előtte sírok. Megérezve ajkait enyémen mozdulatlanná dermedtem, majd mégis elgyengülve viszonoztam puha érintéseit számon. Ha akartam volna sem tudtam volna rossz emlékként a fejembe vésni őt, hiszen bárhogy néztük, kellemes volt az-az este a parton. 

Kicsúsztam a tanári asztal legszélére, hogy közelebb legyek hozzá. Csók közben egyre inkább úgy éreztem, hogy a hasogató fejfájásom kezdett elmúlni, és a tehetetlenség érzése, ami eddig bennem lakott, most egyszer, s mindenkorra kiköltözött. Az én kezemből nem csúszhatott ki az irányítás, így most hogy kezdtem visszatérni Én, össze kellett szednem magamat, és nem figyelmen kívül hagyni mondatát: „Azért azt nem szeretném, hogy rossz emlékként raktározz el”. 

Eltoltam magamtól, és élénken csillogó szemeimet próbáltam megerőltetni, hogy elmúljon belőlük a gyerekes rajongás és a vágy hatalma. 

- Ha megmondtad ki vagy, felőlem elmehetsz… főleg, ha ennyire nyomasztja a társaságom kifinomult személyedet – sütöttem le szemeimet, mert a szavak, amik gúnytól csengtek, nem voltak összeegyeztethetőek a tekintetemben csillogó kérleléssel, és kiszolgáltatottsággal. – De azért szerintem azt megérdemlem, hogy tudjam kivel feküdtem le a parton… Ha csak nem valami őrült, félbolond vagy valamelyik börtönből, aki a kivégzése előtt még szórakozni akart egyet, akkor nincs félni valód – mondtam szarkazmussal hangomban, és löktem rajta egyet, hogy ne simuljon hozzám. A közelsége is csak összezavart, és mást hozott ki belőlem, mint ahogy eredetileg reagálni akartam. Követtem mozdulatait, de persze akkorát nem löktem rajta, hogy elvágódjon a földön, csak még is legyen köztünk távolság. És ne csak térben...