Alexander

Még mindig unalmasak az évnyitók. Valószínűleg, ez soha nem lesz másképp, különben a diákok még a végén szívesen tennék rajta tiszteletüket. A szokásos monoton szövegek még mindig nem tűntek el, nem változtak, nem lett belőlük elvéve egy "a" betűcske, sem hozzá toldva, egy "nem" szócska. Változatlanul unalmasnak bizonyult az ünnepség azon része, amikor az Igazgatónőnk a jópofának és humorosnak hitt beszédét elhadarta. Ugyan úgy elakadt a közepénél és zavarában az egyik szőke hajtincsét kezdte el csavargatni, mint tavaly, tavaly előtt és az előtt. De se baj, még a végén hallhattunk volna valami újat is, ami megfogta volna a figyelmünket. Szegény diákok, végülis annyira félnek a változástól, hogy nem szabad felborzolni a lelküket egy kis változással. Kár, hogy az én lelkemre senki nincs tekintettel, ahogy arra sem, hogy mi lenne nekem a jó. Az miért nem érdekel senkit, hogy én nem vágyok változásra, ha Maddox Blake Helmsley-ről van szó? Hm? Ezt miért olyan nehéz felfogni. Hova tűnt a racionalitás, hogy az iskola tanulói közé csak a tehetős családok fiai és lányai kerülhetnek? Miért hiszi a mi kedves igazgatónőnk, hogy Megan és az Én apám hajlandóak lesznek még akkor is támogatni az iskoláját, miután mi itt hagyjuk azt? Ez egy éven belül be fog következni, aztán majd sírhat a kis szája, hogy rohamosan romlik a gimnázium hírneve. Na, jó. Ennyire még nincs szerencsém, ugyanis hatalmas a valószínűsége, hogy még az egyetemet is itt fogjuk kijárni, ami azt jelenti, hogy apáink még legalább öt évig pénzzel és a nevükkel fogják támogatni az oktatási intézményét. Viszont, visszatérve a Maddox problémámhoz: a szőke srác itt van. Nem Silver Rose-ban. Oh, nem. Most nem csak az iskola kertjébe pofátlankodott be, hogy levágja a füvet és meglocsolja az elszáradóban lévő gazokat. Nem, Maddox itt tanul az iskolában. Hát ki engedte meg neki, hogy beiratkozzon? Honnan vette a bátorságot, hogy megpáyázza ennek az iskolának akárcsak a gimnázium részét? Ha én lennék az igazgató, már rég ezer darabra téptem volna a jelentkezési lapját és megmondtam volna neki, hogy amíg én itt vagyok, addig ő még a kapu vonalát sem lépheti el. Az egyetlen problémám, hogy még mindig nem ülök az igazgatói székben, és addig az iratkozik be ide, akit Miss Leroy felvesz. Hallatlan, hogy Maddoxot fel kellett vennie.
De már olyan mindegy. Annyira felesleges itt bomolnom, hisztériáznom és idegeskednem. Kirúgatni nem tudom, ez nem a családi házunk, ahonnan kedvem szerint rúghatom ki a munkájukat rosszul végző személyzetiseket. Ez az iskolám, ahol nem dirigálhatok. Úgyhogy két nagyon kézenfekvő megoldás létezik. Az első, hogy elfogadom azt a tényt, hogy egy Maddox itt rontja a levegőt, együtt lesz néhány óránk, és ameddig csak lehet próbálom elkerülni. A második, hogy itt hagyom ezt a kócerájt. Ezzel egy problémám van, ha innen kiiratkozom, akkor vissza kell mennem New Yorkba és otthon kell laknom. Ergo, mindennap eszembe juthat, hogy mit műveltem vele a kertben. Sehogy nem jó. Ez a helyzet igencsak peches, nincs mit tennem, itt kell maradnom és szembe nézni életem megrontójával. Valójában lett volna rá, több mint három évem, hogy túltegyem magam Maddoxon. Hosszú idő, és ha valóban akartam volna, akkor sikeresen elfelejthettem volna és most már egy másik pasiért rajonghatnék. De a viselkedésem változása sem segített ezen a tényen, ahogy az sem, hogy rákaptam a szajha életmódra. Mit szégyelljek ezen kimondani. Azt tettem, ami nekem kényelmes volt és megoldásként a célnál kiállította, hogy elfelejthetem Maddoxot. De nem történt meg, mert akkor nem lennék zaklatott ez miatt a hír miatt, sőt, nem lennék most ennyire ideges, és nem kellene ötödszörre is letörölnöm a szemhéjamon szétkent fekete tust. Bárhogy próbálkoztam, folyamatosan rosszul húztam meg a vonalat. A mindig határozott fekete csík, most hullámos volt, és sminkem nem sikeredett annyira kifogásolhatatlanul, mint általában szokott. Sőt, még a göndör, oldalra eltűzött tincsek sem tetszettek annyira rendezettnek, mint én azt szerettem volna. A stressz megviselt és nem tudtam kellően koncentrálni a külsőmre. A mindig tökéletes külsőmre. Mert ez most minden volt, csak nem tökéletes. De mivel már nincs időm újra kezdeni az egészet, így kell hagynom. Egy dolog biztatott, hogy mivel már órákkal ezelőtt mindenki elkezdett inni, most már nem fognak tovább látni az orruk hegyétől, és senkinek nem fog feltűnni, mennyire ziláltra sikeredett hajam és sminkem. Legalább a ruhát nem tudtam rosszul felvenni. A piros estélyi ruha most is hibátlanul simult hullámvonalas alakomra és hangsúlyozta ki testem ékességeit. Ha akartam volna sem választhattam volna csinosabb és hozzám illőbb ruhát. Mesésen állt rajtam. A tükörben csodáltam még magam pár percig, majd felhúztam magassarkúimat lábamra, és egy utolsó szemspirálozás után elindultam a terem felé, ami valószínűleg már tele volt diákokkal.
Odaérve nem kellett megérzéseimben csalódnom. Bent szólt a zene, a társaság pedig tombolt. Vagyis, csak tombolt volna, ha a tanárok nem rohangáltak volna fel és alá. Így csak szórakoztak a nebulók. (Azért meg kell jegyeznem, így sem nagyon fogták vissza magukat.)
Valahogy ma volt az az este, mikor nem vágytam közéjük, és még azt sem akartam, hogy valaki már az első félórában leitasson. Így aztán már egy kissé lenyugodva, mosolyt csaltam tündéri arcomra, majd elindultam a nyitott teraszajtó felé. Akinek nagyon muszáj volt intettem egyet, de igazából azért vettem szaporábbra lépteimet, hogy kiérjek végre a szabad levegőre.
Gondosan becsuktam magam után a két szárnyas ajtót, majd lassan odalépkedtem a korláthoz. Ahogy rákönyököltem, megláttam magam mellett egy doboz cigarettát és egy öngyújtót. Tökéletesen kapóra jöttek. Mivel senkit nem láttam a közelben, nem sokáig zavartattam magam, kiszolgáltam magam. Valószínűleg senki nem fog belehalni egy szál ciginyi veszteségbe. Mivel én szegény nem tudtam becsempészni a ruhám alá sehova, így le kell húznom ezt az ismeretlent.
Oldalra döntöttem fejemet és aprókat szívtam a cigiből, majd lassan fújtam ki a füstöt. Sehova nem siettem. Majd ha lenyugodtam és teljesen elszédültem a nikotintól betámolygok. Addig majd itt szédelgek magammal. De ha így folytatom, gyorsan rosszul leszek, ugyanis valami elég fura van ebben a cigarettában. Csillagokat látok, és tompultak az érzékszerveim. Pedig ez csak egy cigi.

Ruha